A perzsa, a kínai és a japán költészet után a görög költészetből válogat a költő, vázafestmények és szobrok illusztrációival.

"A Perzsa költészet című kötet után most a Kínai költészetet bemutató, korabeli festményekkel illusztrált műfordítás-gyűjteményt szerkesztettük egy kötetbe. Kínai irodalmárok a Dalok könyvét (Csi-leing, Kr. e. VI. század) népük legnagyobb költői alkotásának tekintik, melyből az út azóta lefelé vezetett. Ha Uang Uej, Li-Taj-po vagy Tu Fu verseit olvassuk, úgy e megállapítás aligha tűnik helytállónak: de annyi biznyos, hogy Kína költészete nem alacsonyról tört lassan felfelé, hanem magasan kezdődött..." Faludy György

A latin nyelv már az ókor végén jelentős változáson ment át. Prozódiája is átalakult: az időmértékes - a szótagok hosszán alapuló - verselés helyett a költők azontúl a latin nyelv természetes hangsúlyát követték, habár ezt a természetes hangsúlyt a helyi köznyelv különféle, gyakran ellentétes irányban befolyásolta. Latin költészet a IV. és a X. század határolta idők mostoha körülményei közt csak nagy ritkán csendült fel. Gót, aleman, frank, lombard, vizigót, alán stb. költészetről nem tudunk. Gyökeres változás csak az ezredforduló táján következett be, majdnem egyidejűleg a román építkezés megindulásával Észak-Katalóniában. Művelői főleg szerzetesek és goliárdok (vándorköltők, diákok, klerikusok) voltak. Verseik hangja friss, naiv; a természet dicsérete és az erotika primitív formái is helyet kaptak e kellemes, nem túlságosan jelentős költészetben. A goliárdokat követték a provanszál nyelven és katalánul író trubadúrok, majd a többi európai nyelv költői.

Faludy György a latin költészet klasszikusaiból válogat, amennyiben Catullus, Maecenas, Flaccus, Tibullus és mások költeményeiből nyújt át egy csokorra valót. Az albumnak is beillő verseskötetet pompeji falfreskók és mozaikok, római, nápolyi és a birodalom más részeiről származó szobrok domborművek és stukkók díszítik. A könyvet a szerzők részletes életrajza teszi teljessé.

Amikor a Glória Kiadó elhatározta, hogy sorozatot indít Faludy György műfordításainak képekkel illusztrált kiadásával, a mester nagy lelkesedéssel látott munkához. Az elsődleges szempont az volt, hogy olyan képeket válogassunk, amelyek különösen közel állnak Faludy György szívéhez. Így lett a sorozat címe Faludy tárlata, melynek első darabja a Perzsa költészet.

A Satyricon az egyetlen nagyjelentőségű regény az ókor évszázadaiból. Tragikus, hogy az eredeti szöveg legfeljebb hatoda, de lehet, hogy annál is kevesebb maradt reánk, az is helyenként alig összeilleszthető töredékben. Némi vigaszt legfeljebb abban találhatunk, hogy a múltból csak töredékesen, vagy nagyon is sértetten fennmaradt emlékek megőrizték az eredeti egész szépségét, mint például az athéni Parthenon. A Satyricon rendkívüli könnyedséggel foglal össze egy lényegében szatirikus, a római brutalitást is bemutató, a szexualitást kigúnyoló és egyúttal felmagasztaló, majdnem minden társadalmi és vallási babonát kinevető történetsort, vagy kalandok sorát, mely talán pikareszknek tűnik, de mégsem nevezhető annak, mert bizonytalan figurák helyett kitűnő jellemek szerepelnek benne.

Francois Rabelais Chinon városában vagy annak közvetlen környékén született valamikor 1483 és 1498 között, és amennyiben kétszáz évvel halála után készített sírfelirata nem hamis, úgy 1553-ban halt meg Párizsban. Élete ily módon egybeesett a történelem egyik változatos korszakával, mely India és Amerika felfedezésétől a reneszánszon és a protestantizmuson át az ellenreformációig vezet. Érdekes módon azonban, miközben Rabelais munkája, a Gargantua és a Pantagruel rendkívül jellemzők korukra, mondhatni sajátosan korszerűek, addig szerzőjük példátlan szatirikus ereje, humora és páratlan jókedve, és írásbeli hallatlan készsége művét kétségtelenül örökkévalóvá teszi. Ennek bizonyítékául megemlíthető, hogy könyvét a világ szinte minden fontosabb nyelvére, köztük arabra, hindura, kínaira és japánra lefordították, és a könyv első kiadása, az 1532-es év óta francia nyelven több mint négyszázszor látott napvilágot.

"A közel ezer esztendős középkor századaiban nagy általában csak papok és szerzetesek tudtak írni-olvasni és tanítani. Az egyházi iskolákban főleg klerikális pályára készülő fiatalok ültek. Kivétel a középkor két utolsó évszázada, amikor nemesemberek csak úgy mint polgárok, sőt parasztok is tanulták a betűvetést. Ekkor Firenzében majd egyebütt - 1400 táján - már szinte minden férfi, még a legszegényebb is értett az íráshoz és az olvasáshoz. Később világi iskolák is alakultak. Ugyanez történt Angliában, Fran-ciaországban és másutt is, méghozzá a könyvnyomtatás feltalálása előtt. Hogy miért éppen akkor és nem elébb vagy utóbb - erre a kérdésre semmiféle választ nem várhatunk. Mikor Dante Alighieri (1256-1321) fellépett, méghozzá éppen Firenzében, ott már számos, nálánál ugyan csekélyebb tehetségű, de korántsem lebecsülendő költő működött. Annak ellenére, hogy Dante fontosabb műveit olasz és nem latin nyelven írta, megjelenése mégis nagyharang volt a reneszánsz költészet beindulásához. Petrarca még Dante életében született; őt követte néhány évtizeddel később a francia Villon meg az angol Chaucer, majd a könyvnyomtatás és a művelődés terjedése: más szóval az újjászületés, vagyis a reneszánsz költészete. " Faludy György